retrofeel

Még kicsi lehettem, amikor szert tehetett rá a família, Pubira, a hófehér Ladára, amelyről illene azt mondani, hogy igazi családtag volt, akire mindig hálával gondolok, amiért végigfuvarozott a gyerekkor csodáin. A szülőknek az is volt, ám nekünk, gyerekeknek mást jelentett. Végeláthatatlan utakat. Orvost. Szerpentint. Rokonok nyálas puszijait. Hányingert. Hányást. A tesó hányását. A tesó hányásának fintorgó letakarítását. A szülők veszekedésének kényszerű végighallgatását. Tömény cigarettafüstöt, a napsugaraktól meggyulladó fejtetőt, kínkeservesen ballagó perceket. Minden bajunk volt, ha apám kiállt a garázsból. Pláne, ha Eger volt az úticél, ahová a legkínkeservesebb szerpentin vezetett, és csak két esetben mentünk: új ruhát venni (félévente egyszer, egyet-egyet mindhárom gyereknek) vagy orvoshoz (kissé vad gyerekkorunk okán az átlagnál gyakrabban). Máig él bennem az az émelyítő érzés, ahogyan a kocsiülésen felnézek, és a tetőn táncolnak a fehér műbőrbe lyuggatott pöttyök, utáltam azt az utastér-tetőt, párnás volt és fura zúgó hangot adott ki, ha megnyomkodtuk, és már a hang is a hányások emlékét idézte fel.

Naná, hogy hánytunk: kanyarok, cigifüst, zene, már indul is a gyerekgyomor felfelé. Megálltunk, persze, boa ki, gyerek be, mindezt rutinos rendszerességgel, de ennél többet nem is lehetett várni. A boldog emlékű hippikorszak maradványai még javában tomboltak: a felnőttek valami sajátos kispolgári lázadásban élték meg szülőségüket is. Anyám a rádió édesbús dallamaira bóklászott érzelemeinek skáláján, cigarettával a szájában keverte a paprikás krumplit és szochitelből építgette az álmait. Apám hosszú hajjal, a téesziroda íróasztalán hamutartóval, a fiókjában vodkásüveggel és felespoharakkal magát a szocializmust építette. Fújták a füstöt az autóban is, ha az ablakok tökig felhúzva télen, akkor is, félkézzel tekerték a volánt, ordíttaták az autórádiót és -ahogy mindenki más akkoriban-nagyokat pislogtak volna, ha passzív dohányzásról, a gyerekkel töltött minőségi időről, tudatos családépítésről és más lilaságokról beszéltek volna nekik. Biztonsági öv? Cigarettaszünet? Hát azt meg minek? Robogtak bele valamiféle boldog naivitással és önfeledt trappolással a szocializmus műmázas, negédes álmaiba, amelyben majd az előző generáció paraszti egyszerűségén túllépve megvalósíthatják a ház-autó-vidám gyerekek-modern szülők mintaszerű négyesét.

És így is volt, a lehetőségek egyre nőttek, már új kocsira is esély volt, beneveztünk egy tolótetős Wartburgba. A tévé előtt naponta bámultuk a teletexten a listán előre vándorló sorszámunkat, mert persze várni kellett a megrendelt autóra, nem is keveset. Megjött az értesítés is, a teletexten is ott villogott végre a mi sorszámunk, mentünk melldüllesztve az új járgányért. Azt a luxust, te jószagú! Kis tolótablak a tetőn, fejünket mind odadugjuk, a hajunkat lobogtatja a szél, így száguld a magyar cabrio, micsoda előrelépés ez a Pubi után, akit új, magasabb álmok után kapaszkodtunkban hűtlenül továbbadtunk. Hogy a Warbinak is mennie kell, azt anyám jelentette ki, aki apám után szaglászva a csomagtartóban megtalálta a félrefrigyelés bizonyítékaként sunyító piknikplédet, s aztán már rá se bírt nézni az autóra, nemhogy beleülni. Az autó ment, apám maradt, csinálta tovább a hülyeségeit, kötötte a rossz üzleteket, dorbézolt a haverokkal, hajkurászta a nőket, mert valahogy a mintacsaládot építő falunkbeli férfiak legnagyobb részének álmai ide torkollottak, pedig még ezzel együtt is „haladtunk előre”, a Warbi helyett megérkezett apám életének nagy álma, egy nyugati autó, Ford Sierra, nem is volt másnak ilyen a faluban.

Pár hónapig feszített is benne, bravúros kanyarokkal sisteregtette a gumit, fuvarozott boldog-boldogtalant, leginkább a haverokat az éjszakai diszkóba, ahogyan önmagát is, nem érdekelte, hány feles után száll be a volán mellé, puszipajti volt az összes körzeti megbízott a környéken. De abból a slamasztikából még ők se tudták kimenteni, amibe a kártyaasztalnál került. Utólag azt mondta, élete legjobb lapjait tartotta a kezében, amikor feltette tétnek az autót. Csak volt valaki, akinek még annál is jobb lapjai voltak. Az autó ment, apám is majdnem rá, aztán megkezdődött az autókkal való ámokfutása, mert a többi járgányt már képtelenség felsorolni, olyan gyorsan cserélődtek: totálkárosak lettek, rossz üzemanyagtól mentek tönkre, átverős vételek voltak, ésatöbbi.

Hogy most milyen van neki, nem is tudom. Nekem semmilyen. Tanítok, 180 ezerért, egyedül nevelem a lányom. Nemhogy autót venni, megtankolni se tudnánk. Amerre pedig a világ és az árak haladnak, úgy néz ki, nem is lesz több, mint ez, életem egyetlen autója.

Innen szól a duda: sziasztok, régi autóink, régi korok, amikor még átlagfizetésből is össze lehetett kuporgatni autóra és üzemanyagra. Szia gyerekkor, szia Pubi, helló Wartbi, kösz, hogy voltatok, ikonikus emlékei egy régi kornak, amikor sokkal kevesebbünk volt, mint most, mégis sokkal-sokkal, beláthatatlanul több. 

Ti szoktatok utolsó pillanatra hagyni valamit? Mert megvallom, akárhogy küzdöttem ellene, valahogy mindig mindent sikerült a legvégsőkig halogatnom. Vészsprinter típus vagyok, ezt be kellett látnom, a közelgő határidők térítenek csak észhez, igaz, olyankor meg eszement flow-ban rohangálva mintha meghatványozódnának a képességeim. És őrült sprintben csak hozom végül, amit kell (és amit hozhattam volna szép kényelmes tempóban is).

Az egyik (? mert ez a poszt vajon mikor íródik?!) sprintre is így sprinteltem), naná, 31-én délben kezdtem el felrakni a képeket, igaz, előtte már napokig dolgoztam vele, de a végső élesítést épp akkor nyomtam rá, amikor már jött is fel a kis panel a következő etap témájával, ergo megvannak a nyertesek. Eléggé sérelmeztem, hogy a szombatra való tekintettel előrehozták az eredményhirdetést, ráadásul kora délutánra, dörgedelmeztem is egyet kommentben, hogy milyen eljárás ez már, és hogy kéne valami egyértelmű szabály a nevezési időpontokat illetően (dörgedelem nélkül, de: amúgy tényleg). 

Ám mit lehet tenni. Pedig munkás egy poszt volt, albumok sokasága végiglapozva (nem volt ez rossz móka, de hát az idő!), szkennelgetések, egyenkénti lementések... volt vele meló bőven. Persze eleve kétséges, hogy hoz-e valamit esetleg a konyhára, az addig rendben van - de hogy rajtvonalhoz se állhasson?!

És úgy látszik, ezt azóta se tudom benyelni, mert annak a pár napnyi munkámnak, az utolsópillanatos hülyefejemnek és az igazságérzetemnek is tartozok azzal, hogy csakazértis rajtvonalhoz állhat - ha nem sok eséllyel, és ha csak így is, de akkor is. Tudjátok, mint mikor a Jég veled-ben a csapat a kipurcant bobot a vállán viszi a célba. 

Megcsináltuk, Kicsi Poszt! 

 

A családi fotóalbum így kezdődik, és anyám szoknyájának hosszát elnézve talán az én életem is: 

Nicsak, pár képpel később már itt is vagyok, apám meg, úgy látszik, a hajába tol(d)ta, ami hiányzik a szoknyából. Jöhetnek a fagyok, kötött kardi, fülvédő, mi kell még.  

Anyámnak bezzeg voltak jó hajai: 

De engem azért így kellett megnyírni: 

Na jó, néha magát se kímélte hajügyileg. (A szerkó is nagyon ott van, tetőtől telitalpig). 

A trapézgatya otthon is állandó darab, geomintás ülőpárnák, fekete-fehér tévé, hitelre vett szekrénysor, szocboldogság:
 

A nadrág velünk nő, fejünkön főkötő. 

Olthatatlan rajongás a kantár iránt: 
 

A térdzokni szandival is nyerő kombó. Olajkályha, bojtos kép, nálatok is volt, mi?  

Na és a járműveink!

Van, amit nem mi választottunk (esküszöm, a sapkát se!):  

másokért sírva könyörögtünk a Jézuskának: 
 

Ez volt a legtutibb benti játék, még nem nagyon dőltek ránk az ingerek.

A sárga-fekete falisubába hány meg hány mintát beleláttam! Ha meguntam, ott volt a hifitorony:

Vagy a velencei gondola, bár iskolaköpenyben a fenének van kedve vele szórakozni: 

Pedig különleges iskolaköpeny volt, mert a szokásostól eltérően szép világoskék színe volt, de az nem örökítődött meg, akkoriban színes fényképpel még csak a szülői albumban találkoztam, így: 

Aztán már kiszínesedünk mi is, Saci bútorostul, sezlonyostul, gombafejestül, de egy ideig a fekete-fehér helyett konstans piros színfoltok tarkítják az albumot, 

a legtutibb színkombináció a piros-fekete és piros-fehér,  anyám legtöbb ruhája ilyen, 

később meg a lila (bár azt hiszem, apámnak zöldben is bejátszott ilyen öltöny) fellángoló regnálása jön el az enyhén szólva érdekes szabásmintájú ünnepi öltözékeken, 
 

de én csak hallgassak , mert zárásul a legdurvább (de legalább homályos) retróképet én magam szállítottam hajpánttal, dauerolt hajjal, denevérujjú felsővel, magasított derekú buggyos gatyóval, műbőr félrecsatolós övvel. Nem röhögni!