retrofeel

Még kicsi lehettem, amikor szert tehetett rá a família, Pubira, a hófehér Ladára, amelyről illene azt mondani, hogy igazi családtag volt, akire mindig hálával gondolok, amiért végigfuvarozott a gyerekkor csodáin. A szülőknek az is volt, ám nekünk, gyerekeknek mást jelentett. Végeláthatatlan utakat. Orvost. Szerpentint. Rokonok nyálas puszijait. Hányingert. Hányást. A tesó hányását. A tesó hányásának fintorgó letakarítását. A szülők veszekedésének kényszerű végighallgatását. Tömény cigarettafüstöt, a napsugaraktól meggyulladó fejtetőt, kínkeservesen ballagó perceket. Minden bajunk volt, ha apám kiállt a garázsból. Pláne, ha Eger volt az úticél, ahová a legkínkeservesebb szerpentin vezetett, és csak két esetben mentünk: új ruhát venni (félévente egyszer, egyet-egyet mindhárom gyereknek) vagy orvoshoz (kissé vad gyerekkorunk okán az átlagnál gyakrabban). Máig él bennem az az émelyítő érzés, ahogyan a kocsiülésen felnézek, és a tetőn táncolnak a fehér műbőrbe lyuggatott pöttyök, utáltam azt az utastér-tetőt, párnás volt és fura zúgó hangot adott ki, ha megnyomkodtuk, és már a hang is a hányások emlékét idézte fel.

Naná, hogy hánytunk: kanyarok, cigifüst, zene, már indul is a gyerekgyomor felfelé. Megálltunk, persze, boa ki, gyerek be, mindezt rutinos rendszerességgel, de ennél többet nem is lehetett várni. A boldog emlékű hippikorszak maradványai még javában tomboltak: a felnőttek valami sajátos kispolgári lázadásban élték meg szülőségüket is. Anyám a rádió édesbús dallamaira bóklászott érzelemeinek skáláján, cigarettával a szájában keverte a paprikás krumplit és szochitelből építgette az álmait. Apám hosszú hajjal, a téesziroda íróasztalán hamutartóval, a fiókjában vodkásüveggel és felespoharakkal magát a szocializmust építette. Fújták a füstöt az autóban is, ha az ablakok tökig felhúzva télen, akkor is, félkézzel tekerték a volánt, ordíttaták az autórádiót és -ahogy mindenki más akkoriban-nagyokat pislogtak volna, ha passzív dohányzásról, a gyerekkel töltött minőségi időről, tudatos családépítésről és más lilaságokról beszéltek volna nekik. Biztonsági öv? Cigarettaszünet? Hát azt meg minek? Robogtak bele valamiféle boldog naivitással és önfeledt trappolással a szocializmus műmázas, negédes álmaiba, amelyben majd az előző generáció paraszti egyszerűségén túllépve megvalósíthatják a ház-autó-vidám gyerekek-modern szülők mintaszerű négyesét.

És így is volt, a lehetőségek egyre nőttek, már új kocsira is esély volt, beneveztünk egy tolótetős Wartburgba. A tévé előtt naponta bámultuk a teletexten a listán előre vándorló sorszámunkat, mert persze várni kellett a megrendelt autóra, nem is keveset. Megjött az értesítés is, a teletexten is ott villogott végre a mi sorszámunk, mentünk melldüllesztve az új járgányért. Azt a luxust, te jószagú! Kis tolótablak a tetőn, fejünket mind odadugjuk, a hajunkat lobogtatja a szél, így száguld a magyar cabrio, micsoda előrelépés ez a Pubi után, akit új, magasabb álmok után kapaszkodtunkban hűtlenül továbbadtunk. Hogy a Warbinak is mennie kell, azt anyám jelentette ki, aki apám után szaglászva a csomagtartóban megtalálta a félrefrigyelés bizonyítékaként sunyító piknikplédet, s aztán már rá se bírt nézni az autóra, nemhogy beleülni. Az autó ment, apám maradt, csinálta tovább a hülyeségeit, kötötte a rossz üzleteket, dorbézolt a haverokkal, hajkurászta a nőket, mert valahogy a mintacsaládot építő falunkbeli férfiak legnagyobb részének álmai ide torkollottak, pedig még ezzel együtt is „haladtunk előre”, a Warbi helyett megérkezett apám életének nagy álma, egy nyugati autó, Ford Sierra, nem is volt másnak ilyen a faluban.

Pár hónapig feszített is benne, bravúros kanyarokkal sisteregtette a gumit, fuvarozott boldog-boldogtalant, leginkább a haverokat az éjszakai diszkóba, ahogyan önmagát is, nem érdekelte, hány feles után száll be a volán mellé, puszipajti volt az összes körzeti megbízott a környéken. De abból a slamasztikából még ők se tudták kimenteni, amibe a kártyaasztalnál került. Utólag azt mondta, élete legjobb lapjait tartotta a kezében, amikor feltette tétnek az autót. Csak volt valaki, akinek még annál is jobb lapjai voltak. Az autó ment, apám is majdnem rá, aztán megkezdődött az autókkal való ámokfutása, mert a többi járgányt már képtelenség felsorolni, olyan gyorsan cserélődtek: totálkárosak lettek, rossz üzemanyagtól mentek tönkre, átverős vételek voltak, ésatöbbi.

Hogy most milyen van neki, nem is tudom. Nekem semmilyen. Tanítok, 180 ezerért, egyedül nevelem a lányom. Nemhogy autót venni, megtankolni se tudnánk. Amerre pedig a világ és az árak haladnak, úgy néz ki, nem is lesz több, mint ez, életem egyetlen autója.

Innen szól a duda: sziasztok, régi autóink, régi korok, amikor még átlagfizetésből is össze lehetett kuporgatni autóra és üzemanyagra. Szia gyerekkor, szia Pubi, helló Wartbi, kösz, hogy voltatok, ikonikus emlékei egy régi kornak, amikor sokkal kevesebbünk volt, mint most, mégis sokkal-sokkal, beláthatatlanul több.